"Elérni az emberekhez és segíteni rajtuk nagyobb elégedettséggel tölt el, mint bármi, amit valaha is csináltam!"

Pillanatok nagymama szemmel

Úgy indult a felnőtt életem, hogy tanítónő leszek. Aztán három év után én váltam tanítvánnyá. Ekkor született meg a fiam, aki nemcsak az én, hanem a családom tanítójává lépett elő. Születésekor orvosi műhiba történt, ennek következményeként ma kerekes székben éli az életét, beszélni sem tud. Szüleim nélkül nem tudtam volna egészséges lélekkel megbirkózni ezzel a helyzettel. Fantasztikus volt figyelemmel kísérni, ahogyan édesanyám és Gergő fiam között egy különleges, belsőséges viszony alakul ki. Édesanyám mesélte az együttlétük történeteit, közben magamba engedtem fiam jelzéseit. Pedagógusként mindig szerettem lejegyezni a benyomásaimat, a következő szösszenetek kettőjük története. Édesanyám mesélt, én pedig formába öntöttem a szavait.

O. pillanat, maga a pillanat.

Gergő unokám tizennyolc éves. Velem együtt lett nagykorú, pedig én már több évtizedet megéltem. Én lelkileg, ő a törvények szerint. Én most értem el a teljes elfogadás és belső megbékélés állapotát, őt most „fosztják” meg az állammal közösen az önrendelkezési jogától a saját érdekében. Én független lettem egy „tragédia” lelki hatásaitól, ő most lett nagykorúan is függő, a törvények szerint. A bíróság cselekvőképtelenné nyilvánította, lányom lett a gondnoka. De a szemében a legnagyobb szabadságot látom. Nem rágódik a múlton, nem aggódik a jövőn, hiszen a fogalmakat sem ismeri. Egyszerűen csak él, benne a pillanatban, ha örömteli, ha szomorú, ha haragos az a pillanat, akkor is, őszintén, teljes átéléssel. Sokat tanultam már tőle, de még sok tanulnivaló áll előttem. Tudni örülni az apró dolognak, örülni, ha palacsinta lesz vacsorára, ha ott aludhatok a mamánál, ha elmegyünk sétálni a Duna-partra, ha kocsival megyünk el valahová. Nevetni, ha ügyetlenkedünk, ha leesik valami az asztalról. Ezt mind az unokámtól tanultam. Vajon ha nem halmozottan sérült az unokám, ugyanilyen ember lennék?

Első pillanat, a születés.

Sosem felejtem a napot, mikor az unokám született. Lányomék a kórházba menet bejöttek hozzánk, hogy hírül hozzák, Gergő útra kelt. Az időjárás különleges volt, vihar előtti csend, a levegő feszültséggel terhes. Eső nélkül villámlott, a szürke szín uralta a világot. A szürke magában hordja a fehér és a fekete minőségét egyszerre, rajtunk múlik, melyiket választjuk. Mi a fehér és az öröm mellett döntöttünk. Talán a természet is jelezte nekünk az időjárással, különleges unokát kapunk. Gergő orvosi műhiba következtében oxigén hiányos állapotba került és ma kerekes székben éli az életét. Régen, amikor egy bába elment egy szülő asszonyhoz, nem voltak modern műszerei, és néha meghaltak a babák. Nagy veszteséget és gyászt éltek át a szülők, de feldolgozták, és az élet ment tovább. Vannak, akik azt mondják ez volt az emberségesebb. A lélek rövid útja után oda térhetett vissza, ahonnan elindult. De ki az ember, hogy eldöntse mi okból jövünk e földi világba? Hitem szerint ez másnak a feladata.

Ugyanakkor most egy örök aggodalom, mi lesz az unokámmal, ha mi már nem leszünk? Hogyan bírja majd a lányom a terheket egyedül cipelni?

Mivel a fehéret választottuk, ma már semmiért nem cserélném el azt a tapasztalatot, amelyet az unokámon keresztül kaptam. Az a meggyőződésem, a dolgok nem önmagukban rosszak, szenvedéssel telik vagy boldogtalanok, hanem mi tesszük őket azzá a hozzáállásunkkal, és a hozzáfűzött gondolatainkkal. Hiszem, Gergőnek ugyanolyan tapasztalat végigélnie ezt az életet, és „feladattal” érkezett közénk. Örülök, ha nagymamaként segíteni tudom ezen az úton. Az én segítségem főleg fizikai és lelki, ő pedig csupán azzal segít, hogy van és létezik. Hát nem csodálatos, neki semmit sem kell tennie azért, hogy javítsa a környezetét és a körülötte élő embereket, ő azzal hat, hogy köztünk él.

Esni csak Gergő megszületése után kezdett. Elkezdődött az élete és a mi új életünk.

Második pillanat - kommunikáció.

A gyerekek három éves korukra már elég jól tudnak beszélni. Az unokám tizennyolc éves, nagyjából öt-hat érthető szót használ rendszeresen. A „mama” köztük van. Elárulok egy titkot, egy teljesen új nyelvet alkottunk. Neve: szem- puszi beszéd.

Mindig tevékeny, modern szóval, pörgős asszony voltam, rengeteg a dolgom és állandóan sietek. Gergő megtanított a lassításra és az odafigyelésre. Gyönyörű, sötétbarna szemeivel mindent jelezni tud, és örömmámorban úszik, ha kitalálom a gondolatát. Ha „becsap”, vagyis igazán nem kell wécéznie, csak a kerekes székből szeretne kijönni, előre látom a huncutságot a szemében. Ha szeretne valamit, addig nézi kitartóan, míg ki nem találom.

Ki gondolná, mennyi jelentése van a puszinak is. Szia, szeretlek, köszönöm, ügyes vagy, ügyes vagyok, (dicsérj meg), „menj már anya, jól megleszek a mamával”, „figyelj, puszilkodnak a tévében”, stb. Csodálatos nyelv, és csodálatos nyelvtanár.

Harmadik pillanat - humor az élet sója

Alacsony, törékeny asszony vagyok, a kerekes szék nagy. Ha sétálni megyünk, sok pici gödörrel találkozunk. Az első kerék bizony néha elakad, ilyenkor én megijedek, nehogy a lendület előre buktassunk minket. De Gergő csak kacag, kacag, és azt hiszi az ő szórakoztatására történnek a dolgok. Ha gyorsan kell átszaladnunk az úton, mert közeledik egy autó, bizony már lihegve állok meg az út másik oldalán. És Gergő megint csak kacag, kacag, és azt hiszi neki színészkedem. Erre persze én is nevetni kezdek. Vajon mennyit nevetnék az unokámmal, ha nem így történnek a dolgok? Tizennyolc évesen mennyi időt tölt együtt egy nagymama az unokájával? A pillanat csak attól lesz boldog vagy boldogtalan, hogy mi melyiket választjuk. Kesereghetnék azon, hogy mi történt Gergővel, de olyan rövid az élet, nem vagyok hajlandó szomorúan eltölteni.

Negyedik pillanat, már a papa is huncutkodik

Gergő időnként nálunk töltheti az éjszakát, nagyon szereti. Édesanyjával megbeszéljük, és a napköziből már hozzánk érkezik. Ha szól a telefon, kíváncsian, kicsit félve kérdezi a szemével, ki telefonált. Ilyenkor meg kell „nyugtatnom”, nem az anya volt, így biztosan maradhat. De a nagypapája néha huncutkodik, és ha telefonál valaki, azt füllenti, az anyja volt, és jön érte. Szó bennakad, szem kikerekedik, és feszült várakozás. Persze a papa alig bírja ki nevetés nélkül. Aztán elindulok az emeletre, majd megjelenek az ajtóban az ágyneművel. És olyan örömkiáltás hallik, hogy talán még az ötödik szomszéd is hallja. Sokszor eljátszódik ez a rituálé, de mindenki becsülettel helyt áll a maga szerepében. Bár legutóbb mintha valami „elnéző” mosolyféle suhant volna át Gergő arcán. Lehet, hogy csak a papa kedvéért „ijed” meg a hírre, hogy esetleg mégis haza kell mennie? Belőle ezt a huncutságot is kinézem.

Ötödik pillanat, húsleves-nátha

Lányom és az unokám szinte minden vasárnap nálunk ebédelnek. Gyakran főzök húslevest, szereti a családom. Gergő nem annyira, általában nincs oda a levesekért. De jól nevelt vidéki fiú, és addig „nem kap” másodikat, amíg legalább néhány kanállal nem eszik belőle. Rafinált az én unokám, új „betegséget” alkotott csak azért, hogy megússza a leves evést. Olyan „köhögési roham” jön rá, hogy nem lehet folytatnia az evést. Na persze némely családtagnak olybá tűnik, mintha egy huncut mosoly kíséretében lenne ebben pici rájátszás is. Végül is életrevaló, hiszen a célját eléri vele, nem kell megennie a levest, és maga a papa ad rá engedélyt. A papa elnevezte húsleves náthának.

Záró pillanat- köszönet

Az unokám a legnagyobb tanítom. Annyi mindent tanultam tőle, ami nélküle nem ment volna. A pillanat örömét, a humort, amikor hibázunk, türelmet, odafigyelést, észrevenni az apró dolgokat, elengedni a múltat, nem aggódni a jövő miatt, bizalommal fordulni az emberek felé és feltétel nélkül szeretni. Köszönöm unokám, a pillanataid nélkül „kevesebb” lennék.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés