"Elérni az emberekhez és segíteni rajtuk nagyobb elégedettséggel tölt el, mint bármi, amit valaha is csináltam!"

A következő sorokat szívem szerint az egész világ nyilvánossága elé tenném, hogy megértsék egy kicsit, belelássanak egy kicsit a mi hétköznapi nehézségeinkbe, mint pl. játéklehetőség egy speciális gyereknél, kikapcsolódás a szülőknek egy speciális gyerekkel.  Beszéljen a történet :

"  Móka, kacagás, vattacukor, vidámpark, erről szól a gyereknap. Annyira szép, hogy már unalmas. Ezeknek a törpéknek állandóan jön a mikulás, szülinapjuk van, vagy egyszerűen csak el vannak kényeztetve, gyereknek lenni eleve jó, minek nekik még külön nap is?  Ez csak a játéklobbi műve lehet, hiszen miről szól a gyereknap, ha nem a játékokról? Pedig ezen az alapon lehetne minden nap gyereknap, hiszen nekik eleve játékból áll az életük. Játszani könnyű, játszani minden gyerek tud, hiszen ettől gyerek a gyerek. Akkor meg mitől más ez a nap? 

Vegyünk például az egyszerűség kedvéért egy speciális nevelési igényű gyereket, mint amilyen az én hét éves fiam, Levi. Most leesett az állatok, hogy jön ide a speciális nevelési igényű, ilyen nincs is, vagy ha igen, kivétel, hiszen ezért speciális. Pedig nem, ez a speciális izé, egy elég tág kategória. ide tartozik minden tartósan beteg, kicsit is autista, bármilyen testi vagy szellemi fogyatékkal élő, vagy akár csak diszlexiás, hiperaktív, vagy megkésett fejlődésű gyerek. Ugye, hogy ismerünk ilyeneket? Ha jobban belegondolunk, nekik azért nem olyan nagyon egyszerű bárhol játszani, nem úgy van az, hogy a gyengén látó vagy mozgáskorlátozott gyerekedet (Jó-jó, persze, hogy nem a tiédet, ne ijedj meg, csak úgy általában) kilököd nyáron a játszótérre a nyakában egy kulccsal. Hiszen oda se találna, és ha igen, mihez kezdene ott? Biztosan voltatok már játszótéren. Rácsodálkoztatok a Facebookon kerengő képre, a hintával kombinált kerekesszékről. Micsoda agyament ötlet! Minek a kerekesszékesnek hinta?  Jó, lehet, hogy az illető éppen gyerek, bár nem valószínű, hiszen alig látunk ilyeneket az utcán, ha meg mégis, akkor külföldieket. Nyilván ennek is az az oka , mert külföldön ilyen több van, lássuk be, mint minden furcsaságból. Na de ha ilyen izé,rokkant gyerek, akkor értjük, szegényke mégse mászókázhat, de akkor miért nem jó neki a rendes hinta? 

A rendes hinta, ami többnyire egy szál pallóból áll, meg két láncból, amibe a gyerekek az egészséges, izmos kezükkel kapaszkodnak, miközben a két egészséges lábukkal lökik magukat, és közben egyensúlyoznak is, hiszen ezért egészséges gyerekek..ugye megvan, hogy mi van, ha nem.  Na, igen, de van ilyen beülős hinta, tudod, amibe a babákat, abból csak nem esik ki. Persze ezek előbb utóbb nagyobbacskák lesznek, mint a babák, akkor már lehet, hogy egy 20 vagy többkilós gyereket kellene bepréselni abba a hintába, az már nem olyan egyszerű, de mindig akad, aki segít.  Nekem konkrétan ugyan csak egyszer akadt – egy Goj Motoros külsejű, teletetovált kopasz fickó, aki mellettem egykedvűen löködte a hároméves lányát, miközben folyamatosan pofázott az okostelefonon. Minek az ilyennek gyerek, gondoltam, amíg ki nem nyomta a telefont, hogy magától értetődő természetességgel és gyakorlott mozdulattal megfogja a himbálózó hintát, amibe épp a kapálódzó gyereket próbáltam beügyeskedni. Na, ennyit az előítéletekről, de erről majd máskor. Szóval, ha nem hinta, mászóka, akkor majd csak lesz egy nyomorult farepülő vagy űrhajó azon a játszótéren. Ahol sorban állhat az a gyerek fél órát, hogy a rá jutó tíz percben nyomkodja a fagombokat, mert nincs senki, aki a többi gyereknek elmagyarázná, hogy ők ugyanúgy játszhatnak a mászókával, a hintával, akár minden nap ovi után, nemcsak akkor, ha apa ráér, mert anya nem tudja egyedül le és felemelni a kocsit a20 kilós gyerekkel a villamosról.  Nembaj, annyi hely van még, folytassam? Menjenek, akkor mit tudom én, ugráló várba, ja, bocs, oda ne, de akkor a Vidámparkba, vagy valami játszóházba, hiszen tele van ilyennel a város. Ahogy azt Mórickaszülei elképzelik.  Vegyük például a végnapjait élő Vidámparkot - a park retró látványosságainak nagy része egy kicsit is mozgássérült gyerek számára használhatatlan, vagy sosem tudjuk meg, hogy használható e, ha nem jutunk át az akadálymentes közlekedésre alkalmatlan forgóajtókon és tökverőkön.  Viszont az esélyegyenlőség jegyében ezért pont annyit fizethetünk, mint bármelyik gyerek,és mégis lehet egy jót dodgemezni.

Lehetne, ha az éber felvigyázó engedné, hogy a gyerek tekergesse a kormányt. Enélkül viszont ugyanekkora élmény a Seat Cordobával szlalomozni a Nagykörúton...Úgyhogy felőlem akár be is szánthatják a Vidámparkot, és bevethetik sóval, én már kibuliztam ott magam harminc éve. Maradna még az úgynevezett gyerekmegőrző: A fiatalos, olcsó design kedvelőinek Mekkája, a gyermekmunkát sehol nem igénybe vevő skandináv áruházlánc. Gyermekmegőrzőjében játszhat a gyerek kedvére szabadon választott mese DVD-kkel – feltéve, ha ottmarad vele a speciális szülő és jól gyermekmegőrzi. Kösz szépen.

II.

Aki már idáig eljutott az olvasásban, megérdemel egy újabb coming outot: Lássatok csodát, az én fiam nem is mezei speciális, hanem ezen belül az úgynevezett halmozottan fogyatékos kategóriába tartozik. Az ilyen gyereket gondolom elképzelni is szörnyű, feltehetően rúg, harap, és ráadásul csúnya is. Pedig nem, az enyém például egyes elfogulatlan vélemények szerint is kifejezetten szelíd, helyes gyerek, messziről pont úgy néz ki, mint egy egészséges gyerek. És közelről is szinte. Nekem pedig kifejezetten tetszik, el se cserélném másmilyenre. Ezt a kategóriát mindössze két-három fogyatékossággal ki lehet érdemelni, mozgáskorlátozottság, esetleg egy kis hallás vagy látássérültség, és máris halmozottan sérült fiatalemberrel állunk szemben, akár két fej, különlegesen nagyra nőtt tépőfogak vagy a fent említett viselkedési anomáliák nélkül is. Aki azonban minden más tulajdonságát tekintve megdöbbentően emlékezetet egy közönséges gyerekre. Ha fellélegeztünk, meg kell osztanom egy valóban kellemetlen információt: nem véletlen ez a hasonlóság, ugyanis könnyebb az átjárás a halmozottan sérült és közönséges kategória között, mintsem feltételeznénk. Legalábbis az egyik irányba.

Levi például közönséges, egészséges kisgyerekként született kicsit több mint hét évvel ezelőtt. Épp olyan kis csúnya kínai öregemberre emlékeztetett, mint a többi baba. Szopott, büfizett, és fejlődött, ahogy kell.  Már hat hónapos, közönséges csecsemő volt, amikor minden előzmény nélkül kiderült, hogy mégsem olyan, mint a többiek, mert neki egy ritka és rosszindulatú daganat nőtt a fejében. Annak komoly oka van, hogy kevés ilyen gyereket ismerünk, mivel minden ellenkező híreszteléssel szemben a legtöbben közülük meghalnak, még mielőtt elérnék azt a kort, hogy felbukkanjanak a játszótereken, óvodákban vagy lökdösnének bennünket a fagyiért sorban állók között.  

Levi abból a szempontból is különleges hétéves, hogy ezt neki mégis sikerült túlélnie – hogy pontosan hogyan, annak a részleteivel most nem fárasztanék senkit, egyrészt ez más, komolyabb és főleg több lapra tartozik, másrészt rétegműsor. Jelenlegi témánk szempontjából fontos, hogy él és mozog, de a betegség és a kezelések következtében rendelkezik néhány olyan tulajdonsággal, amelyek alapján a speciális nevelési igényű, közelebbről a halmozottan fogyatékos gyerekek kicsiny, de szívós táborát erősíti. Nevezetesen: segítség nélkül nem tud járni, bár a „mozgáskorlátozott” szó az ő esetében nehezen alkalmazható, mivel alig tud a fenekén maradni, viszont fürgén fel- és lemászik bármire, mint a macska. A bal fülére elvileg műszerrel kimutathatóan nem hall, kizárólag tapasztalati alapon viszont úgy tűnhet, csak azt nem hallja meg, amit nem akar. Ez idáig kettő. A fentiek következtében a beszéde nehezen érthető, bár ő mindent megért, és ki is tud fejezni, ha kell mutogat is. Szellemi kapacitásának felmérése folyamatban van – egyesek szerint zseni, de a sérült gyerekek beiskolázásakor hazánkban alkalmazott, hetvenes években kifejlesztett vicces nevű "Budapesti Biné" teszttel ez sajnos nehezen igazolható.

Az viszont szemrevételezéssel is látható, hogy a figyelmét hosszasan lekötni nem egyszerű, olyasmire rávenni pedig, amihez nincs kedve, egyenesen embert próbáló feladat. Viszont korát és állapotát meghazudtoló módon egészen kiválóan irányít és manipulál másokat, különösen felnőtteket. Mivel egyelőre ez az egy gyerekem van, fogalmam sincs, hogy ezek a tulajdonságok milyen gyakran fordulnak elő fogyaték nélkül élő, speciális nevelést nem igénylő gyerekeknél. Egy szempontból viszont biztosan hasonlít rájuk: szeret játszani, és igényt formál erre a szobája határain kívül is.

III.

Amint láttuk, nehéz ideális terepet találni a játékra hozzá hasonló speciális gyerekek számára, hát még ha halmozottan speciálisokról van szó. Neki ez mégis sikerült, egy pozitív példát fogtok hallani: bármi is jöjjön utána. Hétvégeken, nyarakon át poroszkáltunk reménytelenül játszótereken, plázákban, keresve, kutatva a megfelelő játékok és terep után, kevés sikerrel. A szerencse egy ajándékutalvány formájában kopogtatott hozzánk, amit nálam jobban szituált – szakmájára nézve orvos– barátnőmtől kaptam. Két személy részére szólt egy exkluzív wellness központba, ahová normális körülmények között be nem tettem volna a lábam, mégis tettem egy próbát, és nem bántam meg.  Nevezzük az egyszerűség kedvéért Hidrogén Wellness Centernek – Ha lehetőséged van rá, ne hagyd ki. Gyönyörű, modern, akadálymentes épület, fent az aktívabbak a Tabán lejtőiben gyönyörködve róhatják a végtelen köröket anélkül, hogy egy centit is haladnának, vagy vidám zenére ugrálva égethetik a zsírt. Lent a magyar fürdőkultúrától teljesen idegen módon ragyogó tiszta öltözőkben vetkőzhetünk, hogy azután feszített víztükrű medencében nyújtóztassuk ki tagjainkat, majd celebekkel együtt áztathassuk a bütyköt a jakuzziban két maratoni szauna menet között, mielőtt a sófülkében pihegnénk ki magunkat. A Lukácsban felvett szokásainkat itt ne gyakoroljuk, pl. Élet és Irodalmat olvasni ne próbáljunk a medence szélén, mert egyrészt itt ezzel nem leszünk menők, másrészt a diszkrét félhomályban ki is folyna a szemünk, de akad itt ezen kívül is ezer apró öröm.

Ezek közül az apai szívnek mégis legérdekesebb, a bejárattól balra egy játszóház, benne a speciális fiú álmainak egyik netovábbjával, egy minden apró részletig élethű játék konyhával. A játszóház egyébként azt a célt szolgálja, hogy a Wellness igényes vendégei akkor is pihenhessenek vagy fáradozhassanak, amikor gyermekeiket nincs kire hagyniuk, akár három teljes órát tölthetnek zavartalanul a habok vagy erőgépek között, amíg a gyermek békésen játszhat a drága játékokkal, köztük kisebbfajta csúszdával, babaházzal, mini műhellyel és a szóban forgó konyhával egykedves és kötélidegzetű pedagógus felügyelete mellett. Mondanom sem kell, néhány önkényeztető szeánsz után már kötelességemnek éreztem, hogy a speciális, de játékos és különösen játékkonyhafüggő gyereket, aki májusban is napirendszerességgel követeli a farsangon viselt szakács sapkáját, magammal hozzam.

IV.

Cipőnket levetve, a kis szakáccsal kézen fogva, óvatosan léptünk be a kis szentélybe. „A szülőnek sajnos nem szabad bejönni”–szólt ránk határozottan, de kedvesen egy fiatal lány, aki alig nőtt nagyobbra, mint a nagyobbacska gyerekek, mégis olyan határozottnak tűnt, hogy azonnal tudtam, hogy itt ő a főnök. Mint később megtudtuk, a lányt Olíviának hívják.

„De ő nem tud járni, mert ő…” - próbálkoztam, de Olívia leintett. 

„Nem baj. Akkor sem. Megoldjuk. Kérem, hogy maradjon kint, mert a gyerekeket zavarják a felnőttek.”

„De itt az öltözőben maradhatok?”

„Ott végülis igen. Akkor, ha nem voltak még itt, kérem, olvassa ezt a tájékoztatót, és töltse ki a papírokat. Három órát maradhat itt a gyermek. Felnőtt nem jöhet be. Enni itt bent nem lehet… Inni majd én adok. ” –azzal a kezembe nyomott egy paksaméta papírt, köztük egy kérdőívet.

Pöpec. Átfutottam a papírokat, majd aggódva kémleltem az öltözőt a játékszobától elválasztó karám felett a speciális gyerekre, aki éppen első szárnycsapásait tette a nem-speciális ligában, majd miután azok szemlátomást nem kezdték el ütni-verni, hallótávolságban maradva nekiálltam a leckének. Amikor végeztem vele, bekukucskáltam a terembe, hogy mire jutott ivadékom. Megdöbbentő látvány fogadott: Levi elmélyülten játszott, a konyhában pakolgatta az edényeket, miközben a többi gyerek hasonlóképpen rá ügyet sem vetve foglalatoskodott. Időnként odaszaladt valaki Olíviához, vagy felsírt, ha elvették a játékát, és a lány rideg profizmussal két percen belül megoldott bármely problémát, és elsimított minden konfliktust. Még akkor is, amikor valaki felháborodottan követelte Leventétől a konyhát, mégpedig jogosan, hiszen ő már jó ideje befészkelte magát oda, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy kijöjjön. De Olívia még ezt is megoldotta, hiszen meg is mondta, hogy megoldja, és tényleg.  Nem történt semmi különös. A gyerek játszott a többi gyerek között egy nyilvános játszóházban, gondolom ez minden szülőnek magától értetődő élmény, én azonban nem pusztán Európában, de egy új kontinensen éreztem magam! Az eseményt az Hidrogén éttermében elköltött nem olcsó, de gasztronómialilag támadhatatlan ebéddel koronáztuk meg. 

V.

Egy darabig nem ismételtük meg a túrát, de amikor egy szombat reggel Levi először körülírva, majd egyre határozottabban utalt arra, hogy sehol másol, nem szeretne játszani, mint ott, ahol gyerekek és konyha van, nekivágtunk, és újra felkerestük a Hidrogént, most már külön a játszóházba szóló jeggyel. Olívia már ismerősként köszöntött bennünket, és megnyugtatta Levit, hogy a konyha éppen szabad.  Ez a kirándulás, a játszóház majd az ezt követő nem olcsó ebéd lassanként a szokásunkká vált jobb program híján, minden alkalommal, amikor a gyermek anyja  a hétvégén a kertészkedésnek hódolt a special parenting helyett, azaz körülbelül havonta egyszer. Talán egy fél év alatt 8-10 alkalommal járhattunk így az Hidrogénben, és bár Levi nehezen szakadt el a konyhától, a szabályoknak megfelelően sohasem maradtunk három óránál tovább, többnyire inkább kevesebbet.

Lassanként a többi játékot, a babaházat, a terepasztalt, a barkácsműhelyt, sőt a csúszdát is felfedezte, és az is előfordult, hogy rajzolt Olíviával. A többi gyerekkel nem szívesen keveredett, inkább csak nézni szerette őket, különösen a lányokat, amikor már kevesebben maradtak, és lufikkal püfölték egymást, amin Levi nagyon jól szórakozott. Én ilyenkor minden alkalommal a közelben maradtam, elébb tíz percenként, majd később ritkábban benéztem, hogy minden rendben van-e. Ha elmentem inni egy kávét a étterembe, Olíviának szóltam, hogy mindjárt visszajövök, ha valami lenne. De igazából soha nem volt semmi, kisebb huzakodásoktól eltekintve a játékok körül, amiket Olívia mindig hamar megoldott, elterelve a gyerekek figyelmét valami érdekesebbre.

Hamar megfigyeltem, hogy Olívia fiatal kora ellenére vérprofi pedagógus, olyan képességekkel, amelyeket dörzsölt gyógypedagógusoknál is ritkán látni. Pedig nem volt egyszerű dolga, a játszóházban néha 10-15 különböző korú és mentalitású gyerek hancúrozott, nevetett üvöltött, sírt hisztizett egyszerre, de a lány biztos kézzel irányította őket.  „A Levivel a legegyszerűbb – olyan jól elvan magában, ha nem háborgatják” –mondta egy közlékenyebb pillanatában, amikor mindössze két-három gyerek bóklászott a keze alatt. És boldogan éltünk, míg meg nem haltunk. Majdnem.

VI.

Mindig sejtettük, hogy nem Olívia az egyetlen gyerekfelvigyázó lány az Hidrogénben, de tekintve hogy ritkán, és mindig azonos napokon látogattunk oda, mással sosem találkoztunk. Egészen addig, amíg valami ismeretlen okból egy nyurga, szemüveges lány várt bennünket helyette. Az, hogy várt, talán túlzás, nyilvánvalóan nem számított ránk, mert amikor cipőmet levetve bekísértem Levit, döbbenten megkérdezte: „Ugye nem akarsz te is bejönni?”

Természetesen nem akartam, csak a szőnyegen fekve egyszerűbb volt átöltöztetni, a saját lábán megállni képtelen gyereket, mint az öltözőben, de ezután engedve a felszólításnak angolosan távoztam, és a többit rábíztam. A lány határozott fellépése után, talán könnyelműen, de a korábbi gyakorlatunk alapján biztonságban éreztem Levit anélkül is, hogy az új lányt az élettörténetébe beavattam volna. Végül is nem teljesen alaptalanul, papírforma szerint mindent tudtak róla az adatlapról, amit első alkalommal kitöltöttem. Ezen kívül a szokásosnál is jobban ügyeltem arra, hogy ne távolodjak el a játékszobától, és erre az új lány figyelmét is felhívtam. „Bármi van, itt vagyok kint” –mondtam, és ezt körülbelül negyedóránként  megerősítettem. Nem ültem kint az öltözőben, mert akkor a gyerek folyamatosan velem foglalkozott volna, de a folyosóról a reluxa résein keresztül  figyeltem, és úgy láttam, hogy minden rendben van. Az új lány elődjéhez hasonlóan uralta a helyzetet, bár Levivel mintha kicsit intenzívebben foglalkozott volna. A legtöbbször, amikor benéztem, a közelében volt. Ennek nem tulajdonítottam különös jelentőséget, mert a gyerek vele vagy nélküle szemlátomást nyugodtan játszott, és így a szokásosnál is később – de még a három óra lejárta előtt, alig tudtam kiudvarolni onnan. Búcsúzóul az új lány átnyújtott egy rajzot, amit Levi rajzolt egyedül. Ritka darab, mivel többnyire szívesebben rajzoltat magának, mint hogy jobbkezes létére az ügyetlenebb bal kezét használja – egy kék és egy zöld napot ábrázolt. "Hát ez meg mi?" Két nap? "Le kell rajzolni a Hidrogént!"-felelte Levi. Tökéletes helyettes, gondoltam távozóban. 

VII.

Ennek ellenére megkönnyebbültem, amikor a következő alkalommal, talán három héttel később újra Olíviát találtuk a Hidrogénben, mindössze két gyerek, társaságában. Levi is fellélegzett, amikor a konyhát gazdátlanul találta.  Már indultam a folyosó felé az újságommal, amikor Olívia utánam szólt.

„Várj egy pillanatot – Az a döntés született, hogy Levi csak másfél órát maradhat!”

„Tessék?”

„Igen, mivel úgy találjuk, hogy azután már könnyebben elfárad, és elég neki a másfél óra”

„Értem, de hát nem is nagyon szoktunk többet lenni…” –próbálkoztam.

„De igen, a múltkor többet voltatok, és a kolleganő eléggé elfáradt.”

„Miért nem szólt nekem? Itt ültem kint, mint mindig…”

„Mindegy, nem szeretném, ha őt hibáztatnád, nálam is előfordult, hogy nyűgös volt már, és szóltam is”

„Igen, egyszer, és akkor haza is vittem, nem értem, miért nem tudott szólni, ő is, ha problémája volt”

„Nem tudom. Ez a döntés született. Én csak közvetítek, ezután csak másfél órát maradhat itt.”

„De milyen alapon diszkrimináljátok?”

„Ez nem diszkrimináció, hiszen eddig is itt lehetett, ezután is jöhet"

„Igen, fele annyit, mint a többi gyerek, de gondolom a belépőjegy, a bérlet ettől nem lesz olcsóbb. Ezt hívják diszkriminációnak.”

„Nem én tehetek róla, és kérem, ha máskor jöttök, és esetleg nem én leszek itt, ne kérd ezt számon, a kolleganőmön sem…”

„Jó, nem fogom... Már csak azért sem, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ha problémája lett volna, ne nekem szólt volna, miközben végig itt ültem… Ez teljes képtelenség…Tudod mit, szerintem inkább az van, hogy valamelyik szülő beszólt!”

„Hát... erre nem tudok mit mondani. Bármi megtörténhet. Mindenesetre nem én hoztam ezt a döntést, hidd el, én csak közvetítem.”

„Elhiszem, akkor viszont szeretnék beszélni azzal, aki hozta.”

„Mindenképpen továbbítom.”

Ez hamarabb bekövetkezett, mint gondoltam volna. Ahogy kint üldögéltem, vékony, kék szemű, fekete hajú fiatal nő lépett hozzám.

„Jó napot, ön a Levente apukája? Én az igazgató vagyok, és a kolleganőm jelezte, hogy nem fogadja el a döntést.”

„Én ezt nem mondtam, hogy nem fogadom el, csak azt, hogy felháborítónak tartom. Nem értem, milyen alapon diszkriminálják a gyereket, semmi rosszat nem csinált, semmi probléma nem volt vele, legalábbis nekem nem jelezték.”

„Menjünk be az irodába. ...A pedagógusaink jelezték. ” -ablak nélküli helyiségbe vezetett, ahol íróasztal mögé ült.

„De mit?”

„Teljesen mindegy, nincsenek ilyen gyerekekre felkészülve…”

„Milyenekre?”

„Ilyen speciális…”

„Speciális nevelési igényűekre?”

„Pontosan.”

„De hát mi történt?”

„Teljesen mindegy, a tulajdonos ezt a döntést hozta.”

„De jogom van tudni, hogy miért diszkriminálják. Miért diszkriminálnak engem? Pontosan ugyanannyit kell fizetnem a jegyért, a bérletért, de az én gyerekem csak fel annyit maradhat a játszóházban, miért?”

„Ez nem diszkrimináció. A többi központunkba be sem engednek ilyen gyereket. Nekünk sem kellett volna beengednünk.”

„Köszönöm, hogy eddig beengedték.”

„Szívesen.”

„Akkor tudomásul veszem, csak azt kérem, hogy adja ezt írásba!”

„Természetesen. Postán elküldjem,vagy bejön érte holnap?”

„Majd valamikor bejövök érte, amikor legközelebb jövünk.”

A másfél óra letelte előtt tíz perccel figyelmeztettem a bajkeverőt, hogy hamarosan mennünk kell. Nem nagyon akart kötélnek állni. megbeszéltük,hogy öt percet kap, azután kíméletlenül visszajövök érte.  Az egyik kisfiú,  Áron, még felajánlotta, hogy körbetolja Levit egy kis szekéren, amit ő gondolkodás nélkül elfogadott. Talán akkor láttam először, hogy egy másik gyerekkel együtt játszott volna. Távozás előtt utoljára körbejárta az összes játékot és elbúcsúzott mindenkitől. „Viszlát” mondta Olíviának.

Ahogyan Olívia mondta, "bármi megtörténhet"…  Mégsem gondolta volna egyikünk sem, hogy akkor játszott itt utoljára.

VIII.

Itt a gyermeknap, és anya a kertet műveli a Balatonon, tehát miénk az egész hétvége. Hol máshol kezdjük,mint a Hidrogénben? Levit a jó idő ellenére nehéz kimozdítani, nem szívesen hagyja el egy játékbolt kirakatára emlékeztető komfortzónáját. A Hidrogén szó hallatára mégis azonnal kötélnek áll. felöltözünk, italt és játszóruhát veszünk magunkhoz, majd beleülünk speciális, nagyobb gyerekekre méretezett könnyű alumínium gyerekkocsijába, és lemegyünk a lifttel a földszintre. A bejárat előtt nyolc lépcsőfok vár bennünket, az ajtón éppen belépő megtermett férfi udvariasan nagyra tárja a kaput előttünk, és kérdően rám néz. Megemelem a húsz kilós gyereket a kocsival együtt, és ölben leviszem a kapuhoz, közben a derekam kicsit roppan. A pasas óvatosan behajtja mögöttünk az ajtót, szándéka szerint ezzel is segítve. "Kocsival menjünk,vagy busszal?" " Busszal menjünk, és villamossal jöjjünk haza", javasolja Levi. Elgurulunk a hetes busz megállójáig. Vesztünkre piros Ikarus jön először – utána fekete hetes, itt már alacsonyabb a lépcső, de az előző roppanás miatt nem kockáztatok. A harmadik befutó 173-as, alacsony padlós, felgurulunk a peronra. „Melyik bácsi segít?” Kérdezi Levi. „Senki, ez egy Volvo, egyedül felszálltunk” „Nem kell Volvóval menni" -kommentálja. Jobban kedveli a magas-padlós buszokat, talán az alkalmi jótevőkkel való ismerkedés lehetősége miatt.

A Rudas fürdőnél leszállunk, és nekivágunk a meredek hegyoldalnak. Szembe szelünk van, a gyerekre ráadom a kapucniját, majd a műveletet kétpercenként megismétlem, amikor lerángatja. Közben egy kézzel navigálom a kocsit. Néhányszor megállok pihenni, és fújtatok. Emeletes városnéző buszok jönnek szembe, Levi kedvence.

„Emeletes busszal kell menni” – javasolja.

„Az bizony jó lenne, de itt nem vesz fel bennünket az emeletes busz”

„Emeletes busszal kell menni, és a vagonban kell ebédelni”  -A Déli pályaudvar melletti Vagon étteremre gondol, amely egy valódi kiszuperált vagonban kapott helyet.

„Bizony, az jó volt, amikor ott ebédeltünk, emlékszel? De most nincs születésnapod.”

„Mikor lesz születésnapom?”

„Egy év múlva, akkor hány éves is leszel?”

„Nem tudom”

„Most hány éves vagy?”

„Hét”

„Hát akkor egy év múlva mennyi leszel?”

„Nem tudom”

„Na, gondolkodj csak.. hét meg egy az mennyi?”

Az ujján számol, angolul: „Van, tú, jí, hor, háj, hikk, hemon, ejittt!” –rikkantja. Ez a mutatvány mindig megnevettet, bár fogalmam sincs, komolyan gondolja-e. Így beszélgetünk, amíg felérünk a Naphegy tetejére, szembe a Hidrogén fehér márványépületével. Türelmesen kivárjuk a zebránál, hogy a hetedik, vagy nyolcadik autó megálljon, majd miután nem maradt akadály előttünk, megérkezünk a testedzés fehér márvány szentélyébe. A játékszoba ajtaja becsukva, próbálok kukucskálni, de gyerekeket sem látok. Minden recepciós lány elfoglalt, a legszimpatikusabbat kiválasztom.

„Olívia itt van?”

„Hát persze, miért ne lenne? Vannak bent, csak kevesen.”

„Akkor jó, akkor kérek egy jegyet a játszóházba. Csak a játszóházba megyünk.”

„A játszóházba.. igen. Hogy is hívják?”

A nevemet mondom, kutat a számítógépében, majd csodálkozó arcot vág.

„Hát akkor mi lett végül, mégis bejöhetnek?”

„Miért ne jöhetnénk?”

„Hát nem tudom, arról volt szó, hogy ő nem jöhet be.”

„Én erről nem tudok. legutóbb abban maradtunk, hogy másfél órát maradhatunk csak”

„Akkor jó. De azért a biztonság kedvéért megkérdezem.”

Bemegy a játékszobába, gondosan becsukja maga mögött az ajtót, majd rövidesen kijön, és az iroda felé tart.

„Egy pillanat”. Levi türelmetlenkedni kezd, be szeretne menni. Menjünk be. Miért nem megyünk be?

„Mert jegyet kell vennünk. Várj egy picit, mindjárt kiderül, hogy van e még jegy” –nyugtatom, de rosszat sejtek. Előkerül a kék szemű igazgatónő. Barátságosan köszöntöm, és megelőzöm a kérdéssel.

„Nos, sikerült kinyomtatni a levelet?”

„Nem, de már más helyzet van. Sajnos rossz hírem van, olyan döntés született, hogy nem mehetnek be.”

„Miféle döntés? Legutóbb abban maradtunk, hogy másfél órát maradhatunk bent, kértem, hogy ezt adja írásba.”

„Nem, én ilyet nem mondtam.”

„De bizony mondott.”

„Nem, én azt mondtam, hogy továbbítom a főnökeim felé, és a tulajdonos úgy döntött, hogy megváltoztatta a házirendet. Az új házirend szerint pedig nem jöhetnek be” – a gyerek már kiabál.

„Miért hazudik a szemembe? Legutóbb azt mondta, hogy a tulajdonos döntése szerint csak fele annyi időt lehet Levi bent, mint mások” - a kétségbeesésem lassan eléri a gyerekét.

„Nem, én ilyet nem mondtam. Azt mondtam, hogy továbbítom a felettesem, a tulajdonos felé”

„Mit továbbított a tulajdonos felé, a tulajdonos saját döntését? Vagy az Ön döntését?” „Ez nem az én döntésem" – közben visszamegy az irodájába, majd előjön egy frissen nyomtatott papírlappal. „Az új házirend értelmében ő nem jöhet be”

„Milyen új házirend? Hol van ez kitéve? Kizárólag nekünk nyomtatott egy házirendet?”

„Nem, a tulajdonos megváltoztatta a házirendet, eszerint ilyen speciális… ööö...gyerek… nem jöhet be.”

Közben érthetetlen okból elindul a játszóház felé, feltehetően, hogy megmutassa a közszemlére kitett új házirendet, vagy, hogy figyelmeztesse Olíviát, ne engedje be Levit. Még egy pillanatig az is felmerül bennem, hogy Olíviától várja a végső szót, beengedi-e a gyereket.

Levi bömböl. Be kell menni az Hidrogénbe, üvölti. Egy pillanatig hezitálok, most még talán be lehetne adni neki, hogy nincs itt Olívia. Aztán elvesztem a fejem, automatikusan a nő után nyomulok, magam előtt tolva Levit, aki kétségbeesetten próbál kiszabadulni a kocsiból. Bent mindössze két gyerek játszik, akik a szóváltásunkat hallva kíváncsian előjönnek. Egy pillanatra látom Olíviát, aki azonban nyomban visszahúzódik a terem túlsó végébe.

Az öltözőben állunk, ahol korábban a házirend volt, most üres fal van. Az igazgatónő elismétli, hogy speciális igényű gyereket nem áll módjukban befogadni.

„Nem kell beszélgetni a nénivel! Be kell menni!” –kiabál a speciális igényű gyerek és krokodilkönnyeket hullat. A nem speciális gyerekek tátott szájjal, ijedten nézik. Olívia nem mutatkozik.

„Muszáj beszélnünk a nénivel, mert nem akar beengedni” – magyarázom, de a gyerek ezt szemmel láthatóan magától is felfogta, mert két kézzel próbálja ellökni az útból az ellenséget, szerencsére a kocsiból nem éri el. Az ellenség tovább hajtogatja, hogy ő egy szóval sem mondta, hogy akár másfél órát itt tartózkodhat a gyerek. „Olívia sem mondott ilyet?”–kérdezem felemelt hangon, úgy hogy az említett is hallja. De felesleges, a felettese nélküle is tudja, hogy nem mondott. Olvasom a házirendet, amelyben valóban ott áll a mondat, hogy "speciális igényű gyereket nem áll módunkban fogadni".

„Mit jelent a speciális igény?” -kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve

„Aki több figyelmet igényel, mint más.”-feleli készségesen, mintha vizsgázna.

„Mint kicsoda?"„Hát a többi gyerek" - mutat a két megszeppent vendégre.„Az összes többi gyerek ugyanannyi figyelmet igényel?”

„Igen”

„És honnan tudja, hogy a Levente ilyen?”

„Ez már kiderült.”

„Miből derült ki?”

„A pedagógusainktól tudjuk. Mi erre nem vagyunk felkészülve"

„Eddig fel voltak készülve? Mennyivel igényelt ő több figyelmet Olíviától, mint a többi gyerek?”

A kék szemű erre már nem hajlandó válaszolni, megkér, hogy távozzunk, és faképnél hagy bennünket. Olívia előmerészkedik a két bámészkodó kislány mögül. „Megkérlek benneteket, hogy kint folytassátok a vitát, ne a gyerekek előtt”

„Szegény gyerekek!”– mondom, miközben kifelé vonszolom az enyémet, aki közben szétrúgta a gyerekkocsiját, és potyognak a könnyei. Egy férfi, aki tanúja volt a jelenetnek szó nélkül öltözteti a magáét. Vajon mit gondolhat, és kinek ad igazat? Ha nem nekünk, miért nem védi meg az óvónőt?Miközben távozunk, a recepciós lányok kuncognak, csak a két biztonsági őr bámul lefelé görbülő szájjal, amit együttérzésnek veszek. „Baszódjatok meg, lakájok” szólok még vissza félhangosan.

Kint az utcán Levi hídba feszül a kocsijában, és sírva követeli a Hidrogént.

„Hát ez sajnos nem jött össze, gyere, igyál teát”

„Nem kell tea! Be kell menni!”

„Van csokim, kérsz?” –próbálkozom reménytelenül.

„Nem kell csoki! Be kell menni Hidrogénbe!” -kiabál az arcomba, mintha nem fognám fel, hogy mit akar.„Gyere, menjünk haza, majd otthon lerajzoljuk az Hidrogént.”

„Nem kell hazamenni!”– már a Tabán lejtőjén járunk, még mindig vigasztalhatatlanul sír.„Gyere, nem bánom, villamossal megyünk haza!” –

„Neem nehem nem kell villamossal hazamenni!”

„Hát akkor mivel kell hazamenni?”

„Emeletes busszal.” – jelenti ki, ellentmondást nem tűrően, de már sírás nélkül. Egy pillanatra azt hiszem, hogy nyert ügyem van

„De amerre mi lakunk arra nem jár emeletes busz”– magyarázom lassan, és megszaporázom lépteimet a lejtőn a megálló felé, de nem adja fel ilyen könnyen.

„Nem kell villamossal menni. Nem kell hazamenni.”

„Hanem?”

„Emeletes busszal el kell menni, a Vagonban kell ebédelni” - ezt már szinte nyugodtan, tényként közli. Elvesztem a türelmem.

„De honnan a francból szedjek én most neked emeletes buszt?” –üvöltöm, úgy érzem, mindjárt én sírok, amikor szabályos tankönyvi csoda történik:  az Attila úton a lámpánál Hop-on Hop off busz fékez. Piros, emeletes. Pár lépésnyire vagyunk a 86-os megállójától.

„Tudod mit Levi? Egyszer van gyereknap!”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés